Példa az El Periodismo-ra: Critica Periodistica

Gyakran azt gondolják, hogy a kevés kultúrájú emberek azt gondolják, hogy a kritizálás csak rámutat valaminek negatív tulajdonságaira. Gyakori a kritika a szokások, a politika, a sport, a vallás stb. Nem lehet távolabb az igazságtól.
A kritizálás nem cenzúrázás vagy dicséret. Kritizálni annyit jelent, mint megítélni, megindokolni, hogy miért tekintenek valamit jónak vagy rossznak. Nem elég különbözni a bíráltaktól, meggyőző érveket kell felhozni. Bárki azt mondja, hogy kedvelik vagy nem szeretik a legfrissebb híreket, amelyeket olvastak.
Nagyon kevesen, az igazi kritikusok ésszerűen támogatják nézeteit.
A kritikusnak, hogy méltó legyen a névre, meg kell:
a) Objektíven jelentse, ne változtassa meg mások alkotásait, és értelmezze azokat hűen.
b) Mutasd meg véleményed, ne kockáztasd meggondolatlan ítéleteket, amelyeket nem lehet fenntartani. Támogasson minden igényt.
c) Súly és igazságosság alapján bíráljon el, nem fogad el részleges és szubjektív kritériumokat. Hangsúlyozd a pozitívat, és fedd meg a negatívat, bárhonnan is származik.

d) Írjon fürgesen, precízen és világosan, ne tegyen úgy, mintha pedáns mondatokkal hatna a megértésre. Próbáljon meg amennyire csak lehetséges, hatékonyan kommunikálni a legtöbb olvasóval.
A kritika irodalmi, ha bibliográfiai újdonságokról van szó; művészi, ha festészeti, szobrászati ​​vagy zenei koncertekről szól; színházi vagy operatőr, amikor nyilvános előadásokra utal.
Oscar Wilde számára "A kritikus az általa kritizált műalkotással áll kapcsolatban, ugyanabban az állapotban, mint a művész a forma és szín látható világa vagy a szenvedély és érzés láthatatlan világa tekintetében. Ez egy másik teremtésen belüli alkotás. Ez a saját lelkének feljegyzése. A kritikus számára a könyveket írták és a képeket festették. A művészettel nem kifejezésként, hanem benyomásként foglalkozik. "
Az imént idézett fogalmak kidolgozása érdekében bemutatom a különféle kritikákat:
Francisco Zendejas, 1974. december 8-án, az Excelsiorban, A mexikói társadalmi alkotmányosság című mű irodalomkritikája, Jorge Sayeg Helú.
"Mexikói társadalmi alkotmányosság, vol. Jorge Sayeg Helú által készített I., II. És III. Országunk fejlődésének tanulmányozásával annak kezdetétől egészen a fegyveres forradalom végéig terjed, amelyet az 1917-es alkotmány vetített előre.
Fontos egy ilyen jellegű tanulmány, mivel kevesen vannak azok, akik Mexikó történelméhez szükségesek szükséges jogi-társadalmi megközelítést a mai napig publikálták, és tudomásunk szerint egyikük sem foglalkozik ezzel globális. Ennek az az erénye is, hogy Mexikó alkotmánytörténetének átfogó tanulmányozásával egyidejűleg a mi továbbra is hatályban van az Alapjogi Charta, színes kép a legfontosabb témáink részleges aspektusairól sztori. Ezért úgy tűnik számunkra, hogy olvasata nemcsak a jogtörténet specialistáját, hanem a közönséges olvasót is érdekelni fogja, akit számos passzusa meghat.
Mi vagy mi volt az oka annak, hogy Hidalgo és Morelos elindították a mexikóiakat a szabadságharcba? Miért vette fel ez a kezdeményezésében egy igazi társadalmi forradalom jellegét, nem pedig egy olyan politikai mozgalom, amely anyagilag elválaszt minket Spanyolországtól? Miért tekinthető a centralista korszak anarchia szakaszának? Hogyan érte el Juárez az 1857. évi alkotmány alapján a mexikói nemzetiség megszilárdulását? Mi volt a Porfirio Díaz által vezetett szakasz előnye és hátránya? Miért volt forradalmunk első szakaszában túlnyomórészt politikai tartalom, és csak később nyilvánult meg hiteles politikai és társadalmi dimenziójában ...
Ezekre a kérdésekre úgy tűnik számunkra, Sayeg Helú munkája válaszol... "
Színházi művészeti kritikára találok példát abban, amit Antonio López Chavira ír a "Két hajót a hal után" című darabról, amely 1974. december 4-én jelent meg az Excelsiorban:
Eredetileg André Roussin ez a darab - A kis kunyhó címmel - egy meglehetősen vicces vígjáték volt, amelynek szándéka, a kezdő feminizmus résztvevői, Ava Gardner főszereplésével készült filmváltozatnak köszönhetően népszerűvé váltak Hollywood.
Most, Mexikóban a "Két hajót a hal után" néven mutatják be, ez valamilyen kísérlet lett aki úgy tesz, mintha "családi vaudeville" -nek adná ki magát, és aki még a vicc minőségi szintjét sem éri el autó-de. Bár Mexikóba való felállításának ötlete legalább egy érdekes kísérletet eredményezhetett (a házasságtörés kezelésének köszönhetően), Alberto Rojas rendezése, amelyre ebben a színpadra utaltak, teljesen semmissé tette hatásait, sőt darabos jellegét színházi.
Ilyen kis szakaszban, mint a Teatio de la República, amelyet a jól elért, de látványos, Hugo Maclas scenográfiája, a festői mozgás monoton és minimálisra csökken kifejezés. Az attitűdök és a párbeszédek természetességének hiánya, valamint a merev és sematikus előadások a közönségben szinte unalmat váltanak ki, mint a A főszereplők Evita Muñoz "Chachita" időszerű észrevételeinek rövid megszakításával demonstrálják, aki mindent megtesz a társaság talpra állításáért, hiába.
Alfonso Zayas és Alberto Rojas a férj és a szerető szerepében teljesen hiányzik a kegyelemből, és hiányzik egy olyan humoros sorozat, amely megmenthette volna előadásaik rosszat. Jorge Ortiz de Pinedo, mint egy kifutó kannibál-szakács-Veracruz karakter, fáradságosan fenntartja az ő logikátlanságát. karakter, előregyártva oly módon, hogy tökéletesen illeszkedjen az eredeti szöveg adaptációinak sorába, amelyet kopott poénok és szellemességének hiánya miatt szinte bürokratikus mentalitás, amelyek a "Kis kunyhót" ebbe a fenntarthatatlanná tették baromság. "
García Riera a filmkritika kiváló példáját kínálja nekünk.
Az alábbiakban átírom azt, amit Luchino Visconti Ludwig című filmjéről írt, amely az Excelsiorban 1974. december 4-én jelent meg.
"Mintha a 19. századi bajor uralkodót sújtó szerencsétlenségek, akiknek történetét Luchino Visconti elmondja, nem lennének elégségesek egy pazar, szép és kíváncsi tartalmú filmben, íme, a kiállításon bemutatták egy Király. Őszintén szólva úgy tűnik számomra, hogy elfelejtem a forgalmazók új fantáziáját és megtartom a film jó eredeti címét, amely egyszerűen Ludwigé.
Visconti visszafogottsága, amelyet egyesek a hidegség miatt vehettek igénybe, paradox módon eredményezheti az affinitás érzését, mint oly sok esetben. Az a mozgó Lajos bajor király. aki a művészet szelleme és kormánya mellett akart kormányozni, és hátával a korabeli politikai és társadalmi követeléseknek, aki utálta Münchent, államban, és inkább az általa épített őrült kastélyokban élt, túlságosan felismerhető volt a Senso és II igazgatója számára Gattopardo. Visconti a 19. századi filmművészet egyik legjobb krónikása volt a romantikus szellem és az európai történelem alakulása közötti ütközés egyértelmű megértése miatt. Ennek a drámai ütközésnek a víziója, amely dialektikus tartalmat adott sok viscontiai szereplőnek, Ludwigban pusztán tény gyengíti: ha a kamera ragaszkodva a kiegyensúlyozatlan királyhoz (neurotikus, mondhatnánk most), haldoklóhoz és esztétához (szublimátor, most mondanák), ​​a társadalmi környezetnek alig vagy szinte semmi jele az időnek amellyel ütközött.
Azon gondolkodik, vajon Visconti nem volt-e szerényen, hogy megakadályozza, hogy többet lásson abban a kontextusban, amelyben Ludwig cselekedett, mint maga a király. Ezért affinitásról beszélt: így fejezte ki a filmrendező karakterének iránti szeretetét nevetségességének megtagadását pusztán a való világgal való ellentéttel magyarázza, amelytől annyira idegen volt uralkodó. Amit a film elmond nekünk - és nagyon igazságos és ihletett módon -, az az, hogy Ludwig csak az egyik világban élt, rögeszméinek világában, szinte teljesen elszakítva a másiktól. Az, hogy egy ember, aki képes fenntartani magát ebben a fajta méhen belüli környezetben, egyszerûen király volt, egyszerû dinasztikus véletlenszerûséggel, elegendõen méri tragédiáját. (A többiek szempontjából ebben a sorrendben egyértelműen jelentős, hogy Ludwig mélyen csodálta Wagnert, és ugyanakkor nem bírta látni a zeneszerző egy hús-vér embernek, és hogy ugyanez történt vele Szófia hercegnővel, osztrák Erzsébettel vagy egy színésszel, amint az a fejpánt.)
A király szenvedélye (Ludwig), olasz film, Luchino Visconti színeiben, érveléséről, Enrico Medioli és Suso Cecchi d'Amico, Helmut Berger, Romy Schneider, Trevor Howard, Silvana Mangano, Gert Frobe. (Ugo Santalucía. 1972. V